Bemutatjuk a Sziget Kosara termelőt: Kálvária farm

“A legdrágább egyetemet, az Élet Egyetemét járjuk” 

Egy dühös pulyka fogad, amikor kiszállok az autómból. Illetve, persze, nem tudom, milyen érzelmei vannak egy pulykának, az is lehet, hogy csak túl hangosra sikerült az üdvözlése. Már Csancsár Erika is itt van, tőle megtudom, hogy pulykából nincs több, ő csak úgy, a “farm szépségéért” lakik itt. 

Az Őrbottyán melletti Kálvária farm mintegy 2 hektáros területe amúgy tele van “lakókkal”: először is itt vannak a fehér tollú és vörös tollú csirkék, amelyekből kéthetente szállítanak a Sziget Kosarába frissen vágottakat, konyhakészen; aztán az említett egy szem pulyka, disznók, és persze tehenek is. Miközben szilvafák mellett sétálunk, Erika azt is elmeséli: száz szilvafa van, a termésükből főleg lekvárt főznek, de az ízesített joghurtokba is kerül belőlük. A tehenek - összesen három, és egy kis üsző - most nem látszanak, mert a legelőt járják ilyenkor. A tejükből többféle tejtermék készül: a joghurtok mellett tejföl, kefír, túró és kenyérre kenhető ízesített “kenőkék” - ahogyan ők nevezik. 

Éppen visszaérünk egy elkerített részhez, ahol a fehér tollú csirkék laknak, ám meglepetésemre utunkat állja egy liba - na, ő tényleg dühös, a földön kuporgó helyzetéből lassan, de határozottan áll fel, széttárt szárnyakkal és dühös sziszegéssel fogad minket, úgyhogy inkább leteszünk a látogatásról. Helyette, a terület másik oldalán a tyúkokat nézzük meg, akik szabadon kapirgálnak az elkerített részben. Szemmel felmérem őket, nagyjából harmincan lehetnek, de Erikától megtudom, hogy száz tyúk van, ők adják a tojást. 

- Száz tyúk tojását összeszedni naponta, azért az elég sok idő  lehet - jegyzem meg. 

- Minden nap háromszor járunk körbe, hogy összeszedjük. 

Közben, újabb szilvafák mellett elhaladva, visszaérünk a farm központjába, egy kis emelkedőn állunk, ahonnan gyönyörűen rálátni a környék szelíd lankáira, erdőkre, mezőkre. Erika észre is veszi innen a teheneket, békésen legelnek a farm határától kissé távolabb, talán 100 méterre tőlünk. 

- Az egész terület az övék, amerre csak ellátsz, körben a mezőkön legelésznek, ahol csak zöldet találnak. Egész nap kint vannak. 

- Most naponta hárman összesen nagyjából 30 liter tejet adnak, de ez nem a legtöbb, hiszen lassan kezdődnek az ellések. “Csúcsidőszakban” ennek a háromszorosa is feldolgozásra kerül - kapcsolódik be Erika férje is, Sándor. 

Közben odaérünk egy másik elkerített részhez, itt élnek a vörös tollú csirkék. Sándor is csatlakozik hozzánk, miközben belépünk a csirkeólba, ahol nagyjából 60 csirke szaladgál. Most már akkorák, hogy búza helyett tört kukoricát esznek, de fontos azt is kiemelni, hogy itt töltött idejük alatt semmilyen adalékanyagot, vegyszert nem kapnak. Amúgy sokszor szabadon is tartják őket, a gyümölcsösben például, ahol mindenfélét felszedegethetnek, de most, a madárinfluenza-veszély miatt egy ideig nem lehetnek szabadon. 

A Kálvária farm termékeiből amúgy több környékbeli piacra is jut: Őrbottyánban minden csütörtökön, péntekenként Szadán, kéthetente szombaton Sződligeten - és persze kéthetente csütörtökön pedig nálunk, a Sziget Kosarában lehet vásárolni tőlük. 

Tőlünk csak néhány méterre van a tejfeldolgozó, egy nagyjából öt méterszer hat méteres helyiség, ide lépünk be. Egy fiatal lány tüsténkedik odabent, éppen a friss joghurtok készülnek. A tűzhelyen, egy hatalmas lábosban a savó - ez amúgy nagyon egészséges alapanyag, előfordul, hogy ebből is eladnak. Egy tálban a friss túró, mellette pedig befőttesüvegek, aranyszínű folyadékkal. Ez a savóméz, amellyel az édes joghurtokat ízesítik - tudom meg tőlük. Csupán a friss savóból, némi cukor hozzáadásával, és több órás főzéssel készül. De van itt még érdekesebb: a savókaramell. Ránézésre éppen olyan, mint a karamell, a kinyitott üveget fejjel lefelé fordítom, és még így sem folyik ki. Erikáék biztatására meg is kóstolom: pont olyan ragadós-édes, mint a karamell, de azért, legalábbis szerintem, jóval finomabb. 

- Mióta van meg ez a farm, és hogy kezdődött a története?

- Annak idején, nagyjából 10 évvel ezelőtt, saját magunknak vettük főként azért, hogy mi egészséges élelemhez, csirke-, és disznóhúshoz jussunk - kezdi Sándor. - Aztán az idő meg az élet úgy alakította, hogy már nem csak saját magunknak állítunk elő élelmet, hanem el is adunk belőle. Lépésről lépésre alakultak ki a dolgok, úgymond egymásra épülnek. Igazándiból a kettőnk fizikai teljesítőképessége szab határt a feladatoknak mert elég nehéz a mai világban állatok mellé embert találni, és a gépesítés is elég sokba kerül. 

- Tanultátok ezt előzőleg, tehát belevág az eredeti szakmátokba, vagy abszolút a gyakorlatból tanultatok meg mindent?

- A legdrágább egyetemet járjuk, az pedig az “Élet Egyeteme”, tehát mindenért kétszeres árat fizetünk, mint hogyha iskolában tanultuk volna. Itt a tapasztalat számít, meg az, amit az ember gyerekfejjel hozott még magával a szülőktől, vagy a gyerekkori életéből. Mindig vannak buktatók, de hát ez szerintem máshol is megvan, nem csak egy ilyen helyen.

- De akkor tipikus városi kiköltözők vagytok?

- Igen, igen. Budapestről költöztünk ide Őrbottyánba, egyébként salgótarjániak vagyunk - folytatja Erika. Nekem informatikus-könyvtáros végzettségem van, és elvégeztem az Aranykalászos gazda tanfolyamot. Nagyon szeretünk itt lenni, ez az életünk, ez a munkánk. Friss levegő, két hektáros területen. Kiülök a laptoppal ide, és azt érzem: úristen, de jó itt!

- Mit tanácsoltok azoknak, akik hasonló életre vágynak?

- Szerintem ott kezdődik az egész, hogyha valaki nem szereti az állatokat, az ne kezdjen bele - hangsúlyozza Sándor. Illetve én azt gondolom, hogy a mi módszerünk, hogy mindent apró lépésekkel, az másnak is jó lehet, mert nem fog túl sok pénzt elbukni, meg beleölni energiát egy álomba, amely esetleg nem teljesül. Így van ideje, lehetősége arra, hogy beletanuljon, beleszokjon ebbe az életformába. Aztán majd az élet eldönti, hogy alakul a dolog.